Valódi kitalált történetek

…a történet teljes egészében igaz, mert elejétől végig én találtam ki.

Boris Vian: Tajtékos napok

Vannak nagyon konkrét dolgok az életben, mint például a bűvös kocka. De ha kérek a boltban húsz deka párizsit, az is elég konkrét. Ha azt mondanám a högynek a pult mögött, adjon valami harapnivalót, valószínűleg hülyének nézne. Ha épp harapósabb kedvében volna, pórul is járhatnék.

Vannak az életünkben problémák is, amely teljesen konkrétak. Kevés a pénzünk, egyedül vagyunk, alacsony az önbizalmunk. Ezek a gondok akkor is teljesen konkrétak, ha nem derül ki elsőre, melyik mit takar pontosan. Ha alacsony az önbizalmam, az csak sejtet valamit, ha azonban nem merem megkérdezni a buszmegállóban egy idegentől, hogy hány óra, az már konkrét.

A nagy problémáinkhoz legtöbbször nagy tanácstalanság is társul, mert fogalmuk sincs arról, hogyan oldhatnánk meg azokat. Valójában azonban a nagy tanácstalanság egyáltalán nem konkrét, mert az esetek többségében pontosan tudjuk, mire van szükségünk, de bizonyos fura okokból mégsem teszünk semmit. Biztos vagyok benne, hogy a te életedben is vannak ilyen dolgok.

Többféleképpen is ki lehet mozdulni ezekből a helyzetekből. Az egyik módja ennek, ha történeteket olvasol, vagy írsz. Ezeket metaforáknak is hívhatjuk, a lényegük, hogy a történet valamilyen módon a valóság tükörképe, annak egy lehetséges átirata. Közvetlenül nem biztos, hogy felfedezed a párhuzamot a történet és az életed között, de épp ez a jó benne. Senki sem kíváncsi a saját életének a történetére, mert az úgyis éppen történik. Ha egy teljesen más dologról szól a mese, az már érdekes lehet.

Az igazán jó metaforák nem nagyon konkrétak. Nem biztos, hogy tudjuk, hogy pontosan mi történik, mit jelentenek a dolgok, mert a történet csupán kinyit előttünk bizonyos ajtókat. A bizonyos ajtók mögött különféle utak indulnak.

Egy ilyen történet gondolatokat ébreszt benned. Ha ismered a metaforaírás szabályait, te magad tudod meghatározni, hogy milyen ajtókat nyisson meg a mese a fejedben, és ez megszabja azokat az utakat, amelyekre a gondolataid terelődhetnek. Ilyenformán pedig az útkeresés talán legizgalmasabb és minden bizonnyal a legszórakoztatóbb módja, ha történeteket írsz a saját életedre.

Erről már elég sokat írtam, és fogok is, most azonban a történetírás elemezgetése helyett hoztam neked egy konkrét metaforát, amely, azt gondolom, nem is annyira konkrét.

Ezzel a történettel kívánok neked kellemes napokat erre a hétre.

A virág, aki járni akart

Volt egyszer egy százszorszép, aki lábakat akart magának. Egy erdei tisztáson élt a társaival. Azok mind elégedettek voltak az életükkel, csak a százszorszép dédelgetett álmokat arról, hogy egyszer majd útra kelhet.

A hajnal minden nap hűsítő harmatcseppekkel ébresztette az összes virágot, és azok versengtek, hogy kit szárít meg hamarabb a nyári szellő és a felkelő Nap. A százszorszép szerette ezeket a derűs perceket, de közben folyton csak arról álmodozott, hogy valamikor majd elhagyja ezt a tisztást.

A virágok boldogan sütkéreztek a Nap sugaraiban, szomjasan itták magukba az esőcseppeket. Borús napokon aggódva nézték az eget, a viharban pedig félősen összebújtak. A százszorszép is osztozott örömükben, bánatukban, de közben folyton csak az járt az eszében, hogy szerezhetne ő is lábakat, mint a kicsiny erdei állatok, akik szabadon szaladgálhattak az erdőben.

Amikor eljött az este, a többiek még nevetgéltek egy darabig, aztán összébb húzták a szirmaikat és az éj beálltával mindannyian álomra hajtották fejüket. A százszorszép azonban sokáig ébren maradt még, és a Holdat nézte. Azt kívánta, bárcsak a sápadtan tündöklő égitest megajándékozhatná őt lábakkal.

Egy éjjel aztán a Hold megelégelte a százszorszép örökös vágyakozását. Leküldte egy sugarát, és szelíden megcsiklandozta az egyik erdei tündért, aki a tisztás közelében egy gomba kalapja alatt szundított. Megsúgta ennek a tündérnek, mit szeretne a virág. Az nagyot ásított, a kezébe vette varázspálcáját, és odaröppent a Százszorszéphez.

- A Hold azt mondja, lábakat akarsz - jelentette ki a tündér a virág előtt.
- Semmire sem vágyom jobban - vallotta be a százszorszép.
- Aztán minek neked az a láb? - a virág enyhe szemrehányást vélt felfedezni a tündér hangjában.
- Itt már mindent ismerek. Minden láttam. Tudni akarom, mi van a tisztáson túl.
- De, hát virág vagy. Neked itt a helyed, hiszen ide születtél.
- Nem tudom - gondolkodott el a virág. - Talán nem csak virág vagyok. Talán több vagyok egyszerű virágnál.
A tündér felsóhajtott, és mondani akart valamit, ám ekkor a Hold fénye feddőn megcsillant a tisztáson, így elhallgatott. Egy darabig nézte a virágot, aztán így szólt.
- Jól van, de tudnod kell, hogy nincs visszaút. Ha elhagyod a tisztást, többet nem térhetsz vissza. Így is akarod?
A virág bólintott.
A tündér nagyot sóhajtott, aztán felemelte a kezét, s a Hold fénye megcsillant a pálcáján.
Halk csengőszóhoz hasonlatos hang hallatszott, s a virág úgy érezte, a teste könnyűvé válik. A tündér eltűnt, a Hold elégedetten permetezte fényét a tájra.

A Százszorszép útra kelt. Elhagyta a tisztást, erdei ösvényekre lépett, csendben haladt a fák között. Reggelre az erdőnek olyan részére ért, amelyet még sosem látott. De nem állt meg itt sem.

Napokon keresztül folytatta vándorlását. Az apró állatok és a madarak csodálkozva néztek utána. Nem állt meg sehol, nem beszélt senkivel.

Aztán elfáradt. Egy tiszta vizű tó mellett állt meg. Miután szomját oltotta, lefeküdt a fűbe, és a csillagokra szegezte tekintetét. A hosszú út megviselte. Érezte, hogy ereje hamarosan végleg elhagyja. Eszébe jutottak a tisztáson alvó társai, a reggeli harmatcseppek, a madarak dala. Arra gondolt, talán mégsem más ő, mint a többiek. A csillagok kezdtek elmosódni előtte, s ő azt kívánta, bárcsak sosem indult volna útnak, bárcsak maradt volna az, ami mindig is volt, egyszerű, közönséges virág.
Úgy érezte, valami átöleli. A Hold ezüstbe borította az egész tájat, s ő repült. Pár pillanatra álomba merült. Álmában a csillagok mind a tóba hullottak, s ő felemelkedett az égre. Lent, a földön megpillantotta a kicsiny tisztást, ahol társaival együtt élt korábban.
Kinyitotta a szemét. Csillogó harmatcsepp csillant levelén, s társai vidám kacagását hallotta.

Megosztom!
tibi